Daidalosz és Ikarosz

„Az én vezetésemmel tegyük meg az utat!” Eltanácsolta fiának a szabályokat és vállához illesztette a szárnyakat. Mindeközben idős orcája könnytől ázik, és atyai kezei megremegnek. Szülöttjének meg nem ismételhető csókokat adott és tollaival fia ellőtt féltve szállt fel. Úgy féltette társát akár a madár, aki fiókáját vezeti ki a magas fészekből. Buzdítja fiat, hogy kövesse és tanítja a bajt hozó művészetre, mozgatja szárnyit és szüntelen visszatekint fiára.

Ezt látta és bámulta egy horgász vagy egy botjára támaszkodó pásztor vagy egy földműves, aki az eke szarvára támaszkodva isteneknek hitte a fent repülőket.

Baloldalról Szamos Júnó szigete látszott, el hagyván Déloszt és Paroszt és jobbról Lebintoszt és a mézben gazdag Calymnét. Ikarosz az ég vágyától vonzva elhagyta a vezetőjét és magasabbra tört, viszont a perzselő nap megolvasztja a viaszt a tollak kötőanyagát. Elolvadt a viasz, csupasz karjaival verdes, de szárnyak nélkül hiába nem tudja megragadni a fuvallattokat. Az atyai nevet kiáltozva a kék víz elnyelte, mely róla kapta nevét.

A szerencsétlen apa már nem is apa. „Ikarosz Ikarosz…” mondta. Hol vagy? Miféle tájon keresselek? „Ikarosz” kiáltozta és végül meglátta a hullámok között a tollakat, elátkozta saját művészetét. Földi sírba temette tulajdon fiának holtestét, mely föld holtestéről kapta nevét."